Egyvilág

A mai alkalommal két fő témánk lesz:

(Van ennek egy rövidített verziója is.)

1) Belpolitika

A kormány értékelése

Rendszerváltás? – Rezsimváltás

A Fidesz kipukkadása

Köztársasági elnök kerestetik

Tisztítótűz

Belpolitika egyebek (Az új stílus; A pénz az pénz; Az EU-s pénzek; A fiatalok választójoga; MCC; Kiakolbólítás; Benzinár; +1: Kanada az EU-ban)

2) A klíma

Mennyi történt eddig?

Mire volna szükség?

Európa és a klíma

Reménytelen

Klíma egyebek (Feltételes hajlandóság; Paks 0; A jó hír)

Végül és utolsósorban, a könyv új része, arról, hogy hogyan lehetne jobbá tenni a világot:

Egy jobb világ

Ezen kívül, annak apropóján, hogy elértük a témák háromnegyedét:

Olvasottsági felmérés

Hogy tudjam, hányan olvastátok. Két klikkelés az egész, megköszönöm, ha megteszitek. Anonim, természetesen.

De előbb:

BELPOLITIKA

Hogy ez most rendszerváltás volt-e, arról el lehet vitatkozni, ami viszont biztos, hogy egész más a légkör, mióta a Fidesz ment és a Tisza jött. Megszűnt a nyomasztó, mindent betöltő propaganda, egész más a stílus, a hangulat helyenként a nagy rendszerváltás idejére emlékeztet – azzal a különbséggel, hogy acsarkodás azért maradt. A felszabadultság érzését rontja továbbá, hogy a Tisza renoméján is kezdenek megmutatkozni az első foltok, mióta a kampány tiszta képletét felváltották náluk a napi politizálás bonyodalmai. Nézzük meg ezt közelebbről.

A kormány értékelése

Ezzel együtt alapjában jó benyomásom van az utóbbi időszakról: látom a javító, építő szándékot, hogy végre nem minden Orbán koronájának van alárendelve. Látok egy csomó jó szándékú, többségében jó szakembert, akik, bár a politikában járatlanok, úgy tűnik, nagyrészt a közjóért munkálkodnak. És látom Magyar Pétert, akinek megvannak a hibái, de nem tűnik sem pénzéhesnek, sem hatalommániásnak – ami nagyon fontos ám egy első számú vezetőnél – azon kívül pedig múlhatatlan érdeme, hogy segített megszabadítani az országot Orbántól, meg egy olyan rezsimtől, amely már azzal fenyegetett, hogy elhozza az új középkort, és kivezet bennünket Európából, ahova 1000 év után épphogy csak sikerült megérkeznünk.

(Természetesen nem egyedül neki köszönhetjük a rezsimváltást, maga Orbán elég alaposan megágyazott neki a korrupcióval, meg a többivel, ahogyan azt az előző levelemben leírtam – de mindenképp kellett egy épkézláb központi figura, a maga elismerésreméltó energiájával, kitartásával és jó beszélőkéjével. Magyar Péterre még visszatérünk.)

Ezzel nem azt mondom, hogy nem lehetne jobban csinálni. Először is, mint említettem, az egész társaságon látszik, hogy még meglehetősen amatőrök a politikában, a hallgatag mezei képviselőktől kezdve, a technokrata (vagy még az se) minisztereken át, akiknek nincs közigazgatási meg politikai tapasztalatuk, egészen Magyar Péterig.

Ami őt illeti, láthatólag sokat dolgoztak a megállamférfiasításán, de amikor elengedi magát, még mindig kiüt rajta az eredendő ficsúros jelleg, az influenszerkedés, az impulzivitás, meg a Fidesz elleni bosszúvágy. Ez utóbbi érthető és méltányolható azután, amit évtizedes távon művelt az előző rezsim, meg ahogy személy szerint őt is betámadták – de azért nem túl államférfias. Meg ezek a megkérdőjelezhető személyi döntések Magyar sógorától kezdve, Polgár Juditon át, Unger Annáig… Abból a szempontból egyébként nem haszontalanok ezek, hogy belé, mármint Magyar Péterbe se szeressünk bele annyira, lássuk, hogy ő is csak egy ember.

Egyelőre látszik viszont a szándék tisztasága, meg hogy igyekeznek, és előbb-utóbb remélhetőleg bele is tanulnak majd. Természetesen a végső ítéletalkotással várjuk ki a végét, meg az időt, amikor már hozzászoktak a pozícióhoz, és isten ne adja, hogy az azt tegye velük is, mint amit általában szokott a hatalmasokkal.

Mindenesetre, a kormányzás más tészta, mint a kampány volt. Utóbbihoz is kellett erő és kitartás – de túl bonyolult azért nem volt, lényegében Orbán korrupcióját kellet szapulni, ráadásul nagyfokú társadalmi támogatottsággal a hátuk mögött. A kormányzás más: döntéseket kell(ene) hozni, melyek gyakran hátrányosan érintenek embereket, nem elkerülhető, hogy egyeseknek (és nem csak a NER-nek) a lábujjára lépjenek – és ez már zűrös. A kampány során mondtam, hogy tulajdonképpen nem is nagyon tudnék tanácsot adni Magyaréknak, mert jól csinálják. Újabban úgy érzem, időnként már tudnék.

Szó se róla, a NER ujjaira azóta is élvezettel lépkednek Magyarék, politikájuknak továbbra is vezérelve ez. Maga a leváltás itt is a könnyebbik dolog volt, az elszámoltatás lesz majd a feketeleves, kiváltképp, hogy mit sikerül visszaszerezni ettől a „mindent a törvényeknek megfelelően csináltunk” társaságtól, egy „jogállamisági megoldások” vezetővel a Vagyonhivatal élén. Hogy mennyire kellett szó szerint érteni azt, hogy „út a börtönbe”.

Más lábujjaktól viszont egyelőre igencsak tartózkodnak, az Orbán kormány népjóléti intézkedései közül alig mertek hozzányúlni valamihez. Különösen, a rezsicsökkentést kifejezetten tagadják, hogy eltörölnék. (Ami nélkül nehezen lesznek felújítva a vízvezetékek.) Tovább megy az élelmiszerárstop, a 14. havi nyugdíj és az anyák adómentessége is. Meg még jött hozzá a minimányugdíj-emelés, az iskolakezdési támogatás, illetve az újra bevezetett üzemanyag támogatás. Úgy, hogy 7,5%-nak néz ki a hiány. (Mondjuk, a minimálnyugdíj erősen időszerű volt már, ahogy a kilátásba helyezett családi pótlék emelés is.) Nem is csoda egyébként, elvenni az emberektől mindig nehéz – ezért is meggondolandó, hogy egyáltalán bevezessünk-e mindenféle kedvezményeket.

Bár egyelőre elmegy az ország úgy is, ahogy van. Megmaradtak a különadók, a magas ÁFA, jönnek az EU-s pénzek, erősödött a forint, el lehet lenni tehát egy darabig. Szintén könnyíti most a dolgukat az Orbán rendszer élénk emléke, a leváltása felett érzett eufória, meg a szekrényből kizuhogó narancssárga csontvázak tömkelege. (Általában is igaz, hogy hatalomváltás után egy darabig lehet mutogatni az elődökre.) De pár keserű pirulát beadni is most volna még a legkönnyebb, mielőtt véget érnek a mézeshetek. Egy szó, mint száz, kormányozni, azt nem igazán kezdtek még el.

Abban az értelemben sem, hogy amin eddig változtattak, az leginkább az előző rendszer lebontásáról szólt, nem a saját építkezésről. (A népjóléthez nem nyúltak, de például a wármegyékhez, közmédiához, NER-es szerződésekhez igen.) Ez annyiból érthető, hogy túl sok idő nem telt még el, először orientálódniuk kell nekik is, ezek adják magukat, és van is mit bontogatni. De azért, bár még tart a türelmi idő, a koncepció hiánya kezd kitűnni. Ezt láthattuk a köztársasági elnök választással kapcsolatban, de mondjuk néztem egy oktatáspolitikáról szóló beszélgetést a Partizánon, ott is ennek adtak hangot.

Előbb-utóbb azonban el kell kezdeniük rendesen kormányozni, az pedig óhatatlanul lábujjtiprással meg népszerűségvesztéssel jár majd. Valahol ez természetes is, a Tisza, mint mondják, nem egy párt, hanem a Fidesz ellen összeállt népfront, különböző gondolkodású és különböző érdekekkel bíró emberek laza csoportosulása. Ha bármi másról van szó, könnyen feszültségek keletkeznek, repedések nyílnak, gyengül az összetartás, idővel akár pártszakadás is lehet majd belőle. Másfelől azonban azoknak, akik a Tisza gyors bukását vizionálják, azzal is számolniuk kell, hogy már megint nincs alternatíva, a Fidesz is a legnagyobb egzisztenciális identitászavarát éli át éppen.

Magyar Péter kapcsán még néhány szó. Nagyjából tehát jól csinálja, bár volt pár emlékezetes bakija. Továbbra is elismerésre méltó az energiája, és láthatóan elemében is van. Szintén szimpatikus (és profi, gondolom a tanácsadók érdemeként is), ahogy bocsánatot kért, amikor mellélőtt. (Mondjuk, ha egy-két ilyen esetnél több volna, az már az alkalmasságát kérdőjelezné meg.) A kormányzásba még bele kell jönnie, de legalább épkézlábnak tűnik, és nem mindene a hatalom. Reméljük, ebben évek múltán sem kell majd csalódnunk.

Másfelől, ahogy az emberek viszonyulnak hozzá. Neki is lett egy rajongótábora, kisebb és kevésbé fanatikus ugyan, mint Orbánnak volt, de azért sok emberben él a csordaszellem, az igény a vezérürüre. Erről csak annyit, hogy az elismerés, érdemei szerint, mindenkinek jár – sztárolni azonban, rajongani, meg beleszeretni, senkibe nem kell. Se politikusokba, se celebekbe, se ideológiákba. (Szegény ex-Orbán hívők, mellesleg, már akik hajlandóak voltak most csalódni benne. Illetve, hogy szerencsére Magyar is hibázgat azért, ami segít kordában tartani a pozitív érzelmeket.) Általában is meg kellene próbálni tehát tágan szemlélni, ésszel megítélni mindent és mindenkit, figyelembe venni a jó és a rossz oldalukat is, uralkodni az érzelmeinken és a benyomásainkon. Nyilván ehhez idő kellene meg energia – de ha ez nem megy, akkor legalább ne legyünk olyan biztosak a dolgunkban. 

Illetve és nem mellesleg, gyűlölni sem kell semmit – ami ugyanaz, mint a rajongás, csak pepitában. Főleg egymást, itt a földszinten, a fideszeseket, a tiszásokat.

Rendszerváltás? – Rezsimváltás

Az elején ment ez egy darabig, hogy ez most több volt-e, mint egy sima kormányváltás, nevezhető-e rendszerváltásnak? Alapjában természetesen mindenkinek joga van bármit bárminek nevezni, de elmondom, szerintem miért jobb szó erre a rezsimváltás.

Ami biztos, hogy a hangulat az rendszerváltó volt a választások környékén és főleg azt követően, magam is megnéztem a Kossuth téri fidesztát, illetve az általános közhangulat is, nyugodtan lehet mondani, felszabadultabb lett. Mint ahogyan a jelenlegi kormány kommunikációja is ég és föld a régiéhez képest. Meg hogy ezek az új szereplők többnyire még értelmesek is: komolyan, az ember nincs hozzászokva, hogy a politikában nem mindenki tök hülye. Mondhatni, kezdünk egy normális országnak kinézni, hihetetlen.

Másfelől, az is biztos, hogy az Orbán kormány (meg a slepp) nem egy átlag kormány volt, 16 év alatt alaposan átszőtték és a maguk képére formálták az országot. Ennek a lebontása, meg egy újnak a felépítése is jókora feladat, ami egy normál kormányváltás után nem szokott lenni. Viszont, bármennyit is machinált Orbán, a demokráciát azért nem rombolta le – amit az mutat a legjobban, hogy le lehetett őket váltani demokratikusan. Ennyiből meg nem volt rendszerváltás: valahol tehát a rendszerváltás meg a kormányváltás között vagyunk – szóval szerintem hívjuk ezt rezsimváltásnak.

Meg a demokrácia diadalának. Merthogy a demokrácia legfőbb erénye nem a jó kormányzás, az érdekek gyakran végtelennek tűnő egyeztetése, az energia, ami a politikai tusakodásra megy el, ahelyett, hogy az ország gondjaival foglalkoznának: nem, ezek valóban lomhává, gyakran hatékonytalanná teszik a rendszert. A demokrácia nem ettől jó, hanem attól, hogy el lehet zavarni azt, aki nem tetszik. Most pontosan ez történt, személyesen élhettük át a pillanatot, amikor a demokrácia megmutatta, hogy mi az, amire kitalálták. És ez most végre visszaadhatja a hitünket a le nem váltott rendszerben, magában a demokráciában. Sokaktól hallom, hogy csalódtak benne – pedig amik Orbán alatt (meg azért előtte is) történtek, az a mindenkori uralkodó rezsim hibája volt, nem a demokráciáé. És ezt a legutóbbi rezsimet is a demokrácia győzte le most.

Orbán nem tette, de elvileg, ha akarta volna, ennél sokkal jobban kiüresíthette volna a demokráciát. Ezt, alkotmányozó többségüknél fogva, elvileg, akár a mostaniak is megtehetnék. Hogy egyikük sem tette, az csak a jó szerencsénknek köszönhető, erre rá kell eszmélnünk, és tennünk kell ellene. A Tisza, ha most arra használja a túlhatalmát, hogy megakadályozza, hogy bárkinek, beleértve saját magát is, még egyszer túlhatalma lehessen, az lesz az első számú történelmi érdeme. Egyelőre, szerencsére, úgy néz ki, hogy ez a szándékuk.

Például azzal, hogy 8 évben korlátozták, hogy egy ember meddig lehet miniszterelnök. Nagyon helyes, Amerikában sem véletlenül van ilyen szabály – itt meg ez az Orbán élmény annyiból még hasznos is volt, hogy rádöbbentünk, erősebben kell védeni a demokráciát. (Persze, ha jön valaki, aztán kijogászkodja, hogy hogyan írja át megint a törvényeket, meg az alkotmányt, azt ez sem feltétlen fogja megakadályozni semmiben, lásd pl. Putyint. Ezért is kell, hogy az emberek folyamatosan tudatában legyenek, mi történik, és hogy mi forog kockán.)

Megjegyzem viszont, ahogy ugyanezzel a lendülettel a képviselőséget is úgy, ahogy van 12 évben maximálták, az már kevésbé tetszik. Abból a szempontból egyetértek, hogy ne legyenek megélhetési politikusok, akiket igazából senki sem akar – viszont, ha valaki jól csinálja, a választói is szeretik, azt nem kellene eltiltani. Listáról ne lehessen bejutni egy idő után, az volna szerintem a jó. De ha személy szerint sokan szavaznak rá, akkor miért ne.

Figyeljük meg közben, hogy mindkét új szabály abba is beleavatkozik, hogy mit akarhatnak a választók. Ha, tegyük fel, van egy jó miniszterelnök, a törvény megtiltja a választóknak, hogy harmadszor is megválasszák. Nem antidemokratikus ez? Első közelítésben de igen, az – viszont most tapasztalhattuk meg, hogy mindenféle fondorlatos, populista, demagóg módokon meg lehet vezetni a népet, és hogy valaki esetleg örökre megkaparintsa a legfőbb vezetői tisztet, az sokkal nagyobb veszély, mint amennyit ennyi antidemokratizmussal vesztünk. Jobban megnézve tehát éppen a demokráciát védjük ezzel az intézkedéssel. Ezért is helyeslem az első pillanattól. A képviselőség viszont kisebb valami, ezért is engednék meg többet.

Miket hiányolok? Egy normális ellenzéket, például, már megint. Nem azért, mert a Tisza olyan rosszul csinálná per pillanat – hanem, mert a hatalom féken tartásának biztosítékaként, a jó irányba történő ösztökélésének eszközeként mindig jó, ha van alternatíva. A Fidesz is elsősorban azért nem lett leváltva már hamarabb, mert nem volt normális alternatíva. Most meg már megint nincs, ha esetleg, ne adj isten, szükség volna rá. Jelen pillanatban ez még érthető, a Fidesz leváltásához nagy egység kellett. (Mely egyébként lehet, hogy a kormányzás beindulásával, a belső feszültségek növekedésével, önmagától megoldódik.)

Különösen: nincs baloldali párt a parlamentben, ami nem egy szokásos felállás. Nem mintha az óellenzék baloldali tagjait hiányolnám, akik sok éven keresztül elég jól bemutatták, hogy miért értek meg a süllyesztőre. De egy normális, földönjáró, közepesen liberális, ésszerűen környezetvédő, a kormány hibáit szemmel tartó baloldali pártot szívesen látnék a palettán. (Még egyszer, nem azért, mintha a Tiszával különösebb gondom volna – meg más normális, mérsékelt párttal sem volna, eléggé függetlenül attól, hogy a felezővonal melyik oldalán áll, nem túl messze tőle.)

Továbbá, Hadházy-szerű, jó szándékú, lelkes függetlenből sem ártana egy pár, akik szemmel tartanák a visszásságokat, bármelyik oldal is kövesse el azokat. Maga Hadházy kiesése is tapintható veszteség énszerintem. (Speciel én egyéniben rá szavaztam, de sajnos nem voltam elegen.) Mondjuk ahhoz, hogy valaki beszóljon a hatalomnak, nem kell feltétlen a parlamentben ülnie. Jó volna, ha aktív maradna, és a sajtó sem feledkezne el róla.

Végül, ugyancsak ráférne az országra egy normális alkotmány is végre, ami nem azzal kezdődik, hogy nő-e a férfi. Hogy most ezt megint egy kétharmados párt iktatja be, egymaga, (aligha hiszem, hogy a Fidesz hajlandó lenne együttműködni a saját gránitteremtményének a felrobbantásában), az megint necces egy kicsit. Egy megerősítő népszavazás segíthet majd ezen – amihez jól jönne, ha a megírásába is be lenne vonva a nép valamennyire.

A Fidesz kipukkadása

Ki gondolta volna egy-két évvel ezelőtt, hogy ilyen hamar csaknem múlt időben beszélhetünk majd a nagy Fideszről? Meg hogy a kisgömböc (Orbán) jól ismert karizmatuikus orgánuma így eltűnik a képernyőkről meg a mindennapokból? Hogy az utcák egyszer csak így megtisztulnak a propagandaplakátoktól. Hogy az egész gondosan felépített rendszer úgy dől össze, mint a kártyavár.

A támogatottságukkal együtt. Nyilván a választást is azért veszítették el, mert kevesen szavaztak rájuk, aztán meg még kevesebben lettek. Fel is merült bennem a kérdés, hogy vajon mit érezhetnek most azok, akik sokáig hittek nekik, rájuk szavaztak, most meg meg kell hasonulniuk, napirendre kell térniük az új valóság felett? Nos, amennyire tapasztalom, az igaz hívők, azok maradtak, inkább azok pártoltak át, akik valami másért szavaztak eddig a Fideszre, például, mert nem volt alternatíva. Szóval a meghasonlás lehet, hogy kevésbé általános a volt Fidesz táborban, mint először gondoltam.

Vannak azonban mások is, akiknek sérülhettek az érzéseik. Hogyan érezhetnek most az állami megrendelések nélkül maradt NER-es nagy- és kiskutyák? A (munka nélkül maradt) újságírók, rádió- és tévébemondók, meg szájberpropagandisták, akik éveken keresztül szócsövei voltak a rezsimnek? A Fideszhez tapadt celebek és nemzeti rockerek? Milyen lehet a parlamentben ülő elapátlanodott másodvonalbeliek lelkivilága? Hát az elpárolgott első vonalasoké? Sok mindenkinek a feje tetejére állt most világ.

No és persze magának Orbánnak is, akinél nagyobbat senki sem esett most. Egyrészt, ami a pozícióját illeti, s vele a tekintélyét meg az önbecsülését is. Az embernek, aki már nevében is győzelemre rendeltetett, most vesztesként kell elkullognia. Ki tudja persze, hogy ő hogy látja a jövőt, de innen kívülről legalábbis nem elképzelhetetlen, hogy innen már nincs visszaút.

De nemcsak a pozícióját, egyúttal a hitelét is elveszítette. Akkor is, ha térreflexből, meg jobb ötlet híján most újraválasztották a Fidesz elnökének. Kiderült róla, 1) hogy nincs győzelemre ítélve, talán nem is akkora világesze profi, mint ahogy eddig el lehetett képzelni; és 2) hogy nem mondott igazat. Már azzal sem, hogy nincs itt semmi probléma, megnyerik ezt a választást is – de jól van, egy politikusnak az a dolga, hogy ilyeneket mondjon. Viszont így, hogy a Tisza nyert, az is világosan kiderülhetett, hogy mindazok az híresztelések, hogy majd a Tisza miket csinál, az adók, meg hogy megyünk Ukrajnába meghalni – hogy ezek is hazugságok voltak. És ha ezek azok voltak, akkor mi nem volt még az? Ha a Fidesz nyert volna, ezek nem derültek volna ki, továbbra is el lehetett volna képzelni magunkat a fronton, ronggyá adóztatva, amint buzgón hajtjuk végre a Soros-tervet, nászajándékba Von Der Leyen és Zelenszkíj esküvőjére. (Mellesleg az egyik oka lehet ez annak is, hogy Magyarék tartózkodnak a szocializmus leépítésétől.)

Ezekre most már nemcsak az ellenzékiek, hanem a Fidesz saját szavazói is ráeszmélhettek, aki nem feketeöves önámító. De nemcsak a szavazói csalódtak Orbánban, hanem az emberei is, a rendszer fő- és alkolomposai: Hogy a Don már nem a régi, már nem tudja fenntartani a rendszert, már nem tudja megvédeni őket. És nem is csak a csalódás, hanem, hogy megöregedett, mindennel, ami azzal jár, az energiájának, az agilitásának, meg a hátra lévő idejének a megcsappanásával. Ezért is nehéz elképzelni, hogy innen még vissza tudjon kapaszkodni.

Ami nem kis probléma az egész társaság számára, lévén az egész Fidesz galaxis az ő tengelyhatalma körül keringett. Meg is választották elnöknek újra, hiszen hogy is lehetne másképp. Valójában azonban, most hirtelen a Fidesz találta magát abban a helyzetben, amiben eddig az ellenzék volt: hogy kellene egy új vezető, aki új utat mutat – de nincs. Mi néz ki ebből a helyzetből? Meg Orbán Origó személyiségéből, akinek láthatóan éltető eleme, hogy ő legyen középpontban? Az, hogy a Fidesz lesz az új MSZP, Orbán meg Gyurcsány 2.0. (Opcionálisan egy DK epigonnal.)

Orbán nyaralása után már visszaólálkodott ugyan, de rajta kívül az egész első vonalas gárda köddé vált: Szíjjártó, Kövér, Lázár, hova lettek ezek a nagyfiúk? Pont most, amikor a fenyegető önkényuralom árnya vetül a nemzetre? Még az egy szerencsétlen Gulyás is, aki egy darabig úgy nézett ki, hogy ő örökli meg a Fideszt, de ez már neki is sok volt. Csupa másod-harmadvonalbeli maradt, akik ott gubbasztanak a parlamentben, egész nap, elapátlanodva.

Szintén tanulságos, ami a vereség okainak keresése címén ment a Fideszben. Először is az egymásra mutogatás, valamint Soros, Brüsszel, Ukrajna meg multik, természetesen. Bayer trágárkodása, és a Fideszre ragadt piócák, ők voltak az okai! (Akik tehát nem az igazi Fidesz – és hogyhogy ezt csak most vették észre?) Vagy, hogy a kampány nem ment. Meg a gazdasági helyzet.

Egyesekben ezek közül még van is némi igazság – a valódi okokat azonban túlságosan kényelmetlen volna kimondani: a rendszerszintű korrupciót, a rövidlátó, elbizakodott hozzáállásukat, az arrogáns hangnemüket, és főleg Orbán mondhatni beteges ragaszkodását a hatalomhoz, amire ez az egész visszavezethető. (Lásd előző írásomban részletesen.) El tudjuk képzelni, hogy ilyen elhangozzon, ameddig továbbra is ő a kicsihuszár? És ameddig tart az önámítás, addig nem lesz megújulás a Fideszben. Könnyen lehet, hogy sohasem, és ugyanolyan évtizedes agóniában fog elsorvadni, mint az MSZP.

Az emberek azonban már tudják, hogy mik történtek: a korrupció, a néphülyítés, már nyilvánvalóvá vált, és most ugyanúgy örökre ráégett a Fideszre, mint annak idején az „elkúrtuk” az MSZP-re. (Na jó, kivéve akik nagyon nem akarják tudni – de hát Gyurcsánynak is megvoltak a szerelmesei egészen a keserű végig.) Meg azzal a különbséggel, hogy Orbán nem volt hajlandó kimondani azt, amit Gyurcsány, aki azért mondta ki, mert változtatni akart rajta.

Meg még egy, ami miatt a Fidesz elhalásra van ítélve: hogy a fiatalokat elveszítette – és ők a jövő választói.

És még két mondat a „nemzeti tőkésosztályról”, akik most végre megmutathatnák, hogy mennyire nemzetiek. Ők voltak ugyanis kitalálva a rossz időkre, hogy majd addig is pénzelik a pártot, meg a nagy visszatérést – de egyelőre nem úgy tűnik, hogy olyan nagyon kapkodnák magukat, lásd a bezárt újságokat és elbocsájtott újságírókat. Ez most nemcsak még több ellentétet szít a régi elvtársak között, de a Fidesz médiabirodalmát is lerombolta, ami pedig kulcseleme volt propagandagépezetnek. (Meg az is látható most, hogy mennyire közpénzből működött az egész.) Egy újabb ok, amiért nem fognak visszatérni.

Köztársasági elnök kerestetik

Ami itt Sulyok lemondatásától Polgár Judit felvetődésén keresztül Baka András kinevezéséig történt, az nem volt túl elegáns, és jól példázza a Tisza (meg Magyar Péter) viszonylagos amatőrségét – illetve, ahogy Sulyok ki lett penderítve, az meg a Tisza hirtelenkezűségét, a Fidesz fondorlatos jogszerűségével szemben.

Hogy ez így nem volt túl elegáns, azt valószínűleg a Tiszánál is látják. Bizonyára ezért is erőltették a lemondását az első perctől kezdve, ami tisztább ügy lett volna a számukra is. De nagyobb gondok is vannak ezzel.

Az egyik, hogy ezzel most precedenst teremtettek, amire innentől kezdve a világ végéig lehet mutogatni: hogy ugyanis, ha valakinek nem tetszik a hivatalban lévő elnök, akkor egy tollvonással meg lehet szabadulni tőle. Akkor is, ha az alkotmány szerint nem lehetne. Korábban a Fidesz is némiképp hasonlóan járt el, pont Baka Andrással, de az egyrészt azért nem a legfőbb közjogi méltóság volt, másrészt inkább nyújtotta, hajlítgatta a törvényeket, elment velük a falig, manipulatíve körbejárta, amit be akart hálózni, de a névleges jogszerűséget igyekezett megőrizni. (Baka leváltását is úgy intézték, hogy névleg megszűnt az intézmény, amelyet vezetett, a Legfelsőbb Bíróság, és létrejött helyette egy másik, a Kúria.)

A másik, hogy innentől maga a mindenkori köztársasági elnök is tarthat tőle, hogy ha túl sokat akadékoskodik, akkor lehet, hogy másnap már nem lesz az. Azt megértem, hogy Sulyok a Fidesz embere volt, meg hogy nem lett volna kellemes együttműködni vele. Mint mondtam, eléggé bízom Magyarék jó szándékában is. Amiben kevésbé vagyok biztos, hogy Sulyok eltávolítása megérte ezt a kettőt.

Aztán jött a Polgári fordulat, Judit elképzelése államfőnek, ami nem csak engem ért váratlanul, és nemcsak én helytelenítettem. Amivel nem Polgár Judit jóemberségét vonom kétségbe, hanem az alkalmasságát.

Nyilván ahhoz nem fér kétség, hogy nagyon jól tud sakkozni – viszont egy köztársasági elnökséghez ez nagyon kevés. Mert az nem csak reprezentálásból áll: törvényekről kell megítélnie, hogy azok mennyire jók, melyiket írja alá, melyiket küldje vissza a parlamentnek. Ehhez át kell látnia az ország helyzetét és működését. Követnie kell a politikát, és fel kell szólalnia, amikor valami rossz készülődik. Ellen kell állnia, amikor megpróbálják manipulálni, nyomást gyakorolnak rá, mernie kell ellentmondani. Döntenie kell, ki kapjon kegyelemet. Nem ismerem Polgár Juditot, és természetesen nincs teljesen kizárva, hogy minderre képes lenne – de az alapján, amit tudunk róla, ami a sakkozás, nem tűnik túl valószínűnek. Inkább emlékeztetett Novák Katalinra, mint Göncz papára. (Bár, jobban belegondolva, lehet, hogy mégis sakkban tudott volna tartani embereket? Hm…) ;)

Nem is értem, hogyan vetődhetett fel a neve komolyan. (Bár a Polgár – Magyar – Kapitány hármas azért nem hangzott volna rosszul.) És nem egyedül Magyar Péter volt a kinevezése mellett, egy csomó művész, tudós is támogatta. Nos, ilyen naivak tudnak lenni a tudósok meg a művészek is… Másrészt meg, hogy ennyire kapva kellett kapni az első felmerülő jelöltön, mennyire nem lehetett koncepció arra, hogy jó, Sulyokot elzavarjuk – de akkor ki is legyen helyette…

(Jut még eszembe a mondás, mely szerint „Ha valaki tud sakkozni, az az úriember jele. Ha nagyon jól tud sakkozni, az meg egy elpazarolt életé.”)

Baka Andrásról túl sok fogalmam nincs még, meglátjuk, mit produkál. Ránézésre, meg amit a hátteréről lehet tudni, (jogtudós, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke…), jónak néz ki. Szintén szimpatikus volt az első megszólalása, hogy az új Magyarországot nem építhetjük bosszúra. Egy tízessel lehetne fiatalabb, de ez legyen a legnagyobb baj vele. Annyi, hogy azért a NER ellenesség szempontjából is megfelelő választás a Tiszának, lévén személyes ellentéte volt a Fidesszel, amikor a bírósági elnöki tisztségéből eltávolították.

A hasonló hibák elkerüléséért mondanék három félig komoly egyszerű szabályt, hogy hogyan válasszunk köztársasági elnököt:

1) Nézzen ki úgy, mint egy köztársasági elnök

2) Legyen értelmes, legyen fogalma jogról, politikáról, az emberekről, az ország helyzetéről

3) Határozottság, döntésképesség, önállóság

Téma még a köztársasági elnök választás módja. Erre én a közvetlen választást javasolnám, mégpedig úgy, hogy ellenfázisban legyen a parlamenti választásokkal, vagyis a 4 éves kormányzati ciklus közepén. Miért lenne ez jó? 1) Mert a közvetlen választásnak köszönhetően megfelelő ellensúlya lehetne a kormánynak. Eddig ugyanis a hatalmon levők rakhatták oda a saját emberüket. 2) A két év alatt, ami a parlamenti választástól eltelik, a nép eldöntheti, hogy mennyire tetszik neki az aktuális kormány, és ahhoz igazíthatja a választását. (Némileg hasonlóan az amerikai félidős választásokhoz.) Megbénítani nem fogja a kormányzást, ahhoz nem elég erős az elnöki pozíció, de a kormány már előre tudja, hogy nincs négy éve a következő megmérettetésig, és erős jelzés lehet a nép részéről félidőben.

Az utóbbi évek segíthetnek jobban megérteni, hogy a demokrácia értékes kincs, érdemes védelmezni. Jól tesszük, ha a köztársasági elnöki intézményt is megerősítjük e tekintetben.

Tisztítótűz

A kampányban végig, és még mindig, a Tisza fő kommunikációs vezérfonala az Orbán-rezsim korrupciója volt. Ez adta magát, nagy és védhetetlen támadási felület volt a Fidesz oldalában, egyszerű volt kihasználni, és a Tisza nagyrészt ezzel nyerte meg a választást. Később is sorra potyogtak ki még a sokmilliárdos ügyek a Fidesz szekrényéből. (Kedvencem az adattörlő kódok 30 milliárdos esete – komolyan mondom, adattörlő kód gyártónak kellett volna mennem.) A kormány oldaláról pedig csatlakoztunk az Európai Ügyészséghez, és feláll a Vagyon Hivatal.

De vajon mire lesz majd ez elég ténylegesen? Mekkora vagyont tudnak majd visszaszerezni? Az Út a Börtönbe vajon ténylegesen a börtönben végződik-e majd? A nagyhalaknak is, nem csak pár kisebbnek. Nem könnyű elképzelni.

Részint azért, mert ilyet eddig sosem láttunk, kéz többnyire kezet mosott, az új rendszerben is ott szoktak lenni a vajas fülű delikvensek, kellő számban ahhoz, hogy ami elmúlt, az ne nagyon legyen bolygatva. Részint meg, mert Orbánék névleg a (saját maguk által meghozott) szabályok mentén korruptkodtak. Visszamenőlegesen meg nem nagyon lehet jogszerűen elővenni ügyeket. A köztársasági elnökkel kapcsolatban mondjuk Magyarék megmutatták, hogy át merik vágni a gordiuszi csomót – bár, mint fentebb láttuk, ezzel teremtettek pár nehézséget a jövőre nézve. Ha most a vagyonokat is megpiszkálják, abból is lehetnek precedensek, amik a most nem érintettek számára is bizonytalanságokkal járhatnának. Mostantól az én bankszámlában is kotorászhatnak majd? A pénzemet is elvehetik? Akkor is, ha betartottam szabályokat?

No és aztán az Unger Anger – azaz Unger Anna megválasztása (kijelölése?) a Vagyonhivatal élére, és az azt követő felháborodási hullám a Tisza saját táborában. (Itt van például egy telexes Facebook poszt, ami alatt meg lehet nézni a hozzászólásokat.) Már megint egy megrökönyödést keltő személyi döntés a Tiszánál… Alig pár héttel a Polgárral való pukkasztás után. Nos, meg tudom érteni a felháborodást: itt ez a nő, akiről még senki se hallott, az elefántcsonttoronyból, ahol maximum négy embere volt, és olyanokat mond, hogy jogállami megoldás meg, hogy hat évig ne számítson senki eredményre… Amikor Matolcsy meg Lölő ott virít mindenki szeme láttára. Amikor ott volt az ellenjelölt, aki jóval közelebb állt a gyakorlati valósághoz.

Magyarék annyit mondtak erre, hogy nem lesz mindenről megkérdezve a nép, szakértői alapon hozták meg a döntést. De hogy konkrétan mi az, amitől Unger a jobb, azt nem árulták el – ami nagyon hiányzott, és azt valószínűsíti, hogy nem is tudták volna rendesen megindokolni, előre el volt döntve a dolog.

Persze viselve válik, egyelőre nekem, meg mindenki másnak is csak benyomásai vannak Ungerről. A másik, hogy az a mondás, hogy azért ő lett a választott, hogy a Tisza vezérelhesse a hivatalt – aki meg láthatóan meglehetős szenvedéllyel szeretné elverni a port a NER maradékán, ez legalább tiszta sor, tehát akár még lehet is belőle valami. Ami viszont kevésbé lesz így, egy olyan intézmény, amely a Tiszát is szemmel tartaná, ha ne adj isten úgy alakulna. (Unger bevallottan nem éppen baráti modora is jól jöhet még a NER ellen – bár a munkatársakkal szemben már nem feltétlen – bár a Tiszával szemben meg talán.) Illetve megint eszünkbe jut Polgár Judit meg Novák Katalin…

A törvény nem szükségszerűen jó, etikus is. Ha jogállamilag nem is feltétlen egyszerű, etikai alapon attól még helyes lehet visszavenni, amit elloptak. Ez az, a jó erkölcsbe ütközés, amit el tudok képzelni jogalapként a névleg jogszerű ügyletekkel szemben. Az ilyesmi azonban szubjektív, mi lesz, ha jön majd másvalaki, aki szerint meg más a nem erkölcsös? Ami még jelen helyzetben a Tisza segítségére lehet, az a társadalmi támogatottsága, hogy sokan egyetértenek azzal, hogy valójában lopás történt. Meg hogy vannak könnyebben támadhatóbb ügyek, mint a Matolcsy-féle hűtlen kezelés.

Ez a korrupcióellenes elán abból a szempontból is biztató, hogy remélhetőleg ő maguk, a Tiszások sem mennek majd át Fideszbe, akkor sem, amikor már megszokottá válnak a hatalommal teli mindennapok a számukra. Az antikorrupció alapító elemük, mondhatni a szervezeti kultúrájuk része, és ilyen előzmények után csak nehezebb lesz már lemenni kutyába. Illetve, hogy akkor is éberek maradnak, amikor hozzájuk csapódnak a saját pecsenyéjüket sütögetők. (Merthogy a hatalom mindig vonzza az ilyeneket.) Ez az erős kezdés önmagában elrettentő erővel bírhat egy ideig.

Fontos továbbá, hogy nem kell mindenkit egy kalap alá venni a Fidesz környékén sem. Ez természetesnek hangzik, de a kampány során nem kapott elég hangsúlyt, és eltelt némi idő, mire Magyar Péter előhozta, hogy ne legyőzöttként tekintsünk a fideszesekre, mármint az átlagszavazókra. Sok átlagpolgár ugyanis őszinte szívvel hagyta megvezetni magát, és ha most megvetést kap, attól csak bosszússá válik, és az rossz tanácsadó. Baka András, az új köztársasági elnök, sem véletlenül kezdte azzal a megbízatását, hogy ne a bosszúra építkezzünk.

Illetve, még ami nem volt jellemző a Tisza részéről, hogy bármi pozitívumot elismert volna a Fidesznek. Szerintem volt azért egy pár: a foglalkoztatás emelése, a devizahiteles károk mérséklése, az adózási fegyelem erősítése, a hálapénz visszaszorítása vagy a füstmentes vendéglátóhelyek. Szó se róla, ezek együttvéve is eltörpültek az ismert negatívumok mellett, de azért egy említést megérdemelnek. (Lásd a kérdőívemet is, amelyben pozitív pontokat is lehetett adni.)

(Tisztítótűz… Úgy hangzik egyébként, mint egy amerikai hadművelet.)

Egyebek

● Az új stílus

Orbán a világ eszének volt beállítva, aki a sok begombázott libernyák között az egyetlen, aki felfogja, hogy az anya nő, a migráncs pedig rossz, értem? O a követői szerint is 1 Géniusz volt, és az egész rendszer is a központosításra épült, arra, hogy majd a központból mindenre megmondják az okosat. Magyarék, látható módon, a kommunikációt is igyekeznek visszafogottabban csinálni. Például, ahogy a paksi energiaválság alatt először kértek, mielőtt parancsoltak volna, vagy, ahogy Magyar Péter bocsánatot kért Polgár Judit miatt. Mikor láttunk ilyet a tévedhetetlen Orbántól? (Bár az Ungerrel kapcsolatban már kevésbé kedveskedtek.)

Hogy ez most mennyire szívből jön és mennyire kiszámított, az mindegy is. Tudva levő, hogy az embereknek jól esik, ha kérnek tőlük, ahelyett, hogy követelnének, ezért mondjuk a hétköznapokban is, hogy legyen szíves. Meg azt is szeretik, ha valaki nem próbálja takargatni a nyilvánvaló mellényúlásait. Persze túl gyakran azért ilyen se legyen, főleg ilyen magas posztokon, de egy-két eset megbocsájtható, és még emberibbé is teszi, közelebb hozza a néphez a főnököt.

● A pénz az pénz az pénzt az pénz

A tiszás ígéretek felpuhulása, hogy majd csökkentik a képviselői és polgármesteri fizetéseket. Teljesen emberi módon egyébként: ki akar kevesebbet keresni, amikor többet is kereshet, különösen, hogy nem megemelni kell a fizetést, csak úgy hagyni, ahogy van. Különösen úgy, hogy ha most lecsökkentik, akkor elég kétséges, hogy mikor emelnek rajta legközelebb.

És nem is ezen múlik az ország sorsa. Legyenek jól megfizetve szerintem is, végezzék a dolgukat rendesen, a jó munkaerőnek ne legyen ott a csábítás folyamatosan, hogy a pénz miatt elmenjen – és főleg azért, hogy ne korruptkodjanak. Tudjuk.

A vagyonadót lesz még érdekes figyelni, hogy mi lesz belőle, mire eljutunk a befizetés napjáig. Elég nagy a csend akörül is újabban. Ezzel kapcsolatban azt mondom, a tisztességtelenül megszerzett vagyonokat visszavenni kell, nem megadóztatni. A tisztességeseket viszont legalább egy jelképes mértékig meg lehetne adóztatni. Már csak a látszat kedvéért és a közhangulat javítása érdekében is. (Amúgy nemzetközileg is, és az igazán gazdagok is ráébredhetnének, hogy ez nekik is az érdekük lehet, hogy ne utálják meg őket, és elkerüljék a lázadást.) Megélni nyilván nem ebből fog az ország.

● Az EU-s pénzek

Melyekről kezdettől borítékolható volt, hogy meg fognak érkezni. Egyszerűen azért, mert Orbán eltűntetése igen hatalmas megkönnyebbülés most mindenkinek odakint is, úgyhogy nehéz lett volna elképzelni, hogy most elkezdenek akadékoskodni azzal, akinek sikerült eltűntetnie. (Meg a néppel, aki megszavazta.) Úgyhogy a hazahozatal, önmagában, nem különösebb fegyvertény. (Hasonló a helyzet az egyébként is alibiből kiszabott napi egymillió eurós büntetéssel, bár erre még várok, hogy lesz elsinkófálva.)

Pénzügyi vonalon a másik figyelemreméltó fejlemény a forint hirtelen erősödése volt a választásokat követően, egyben egy számszerűsített mércéje is az országgal szembeni bizalom erősödésének, konkrétabban, hogy Magyar majd barátságosabb lesz azokkal, akiktől függ az ország pénze: az EU-val, de a multikkal, a biznisszel is, általában. Aztán ennek természetesen meglettek a szokásos következményei: az import olcsóbbá válása (élelmiszerek, üzemanyag – jó ez most már drága, de enélkül még drágább lenne), meg az exportálók hasznának csökkenése, stb… (Bár persze hol vagyunk még a 250-es eurótól…)

● A fiatalok választójoga

Felmerült, hogy majd leszállítják 16 évre a korhatárt. Szerintem nem kellene.

Kétségtelen, hogy ami most van, a 18 is szubjektív, a 16 viszont még inkább az lenne, mert a 18 egyben a nagykorúságnak is a határa.

Mennyiből volna érthető a leszállítás? Annyiból, hogy minden választással a jövőről is döntünk – abból pedig a fiataloknak van a legtöbb. Az idősebbek hajlamosabbak olyan politikusokat és politikákat támogatni, ami most hoz hasznot, a jövő terhére. A másik pedig, hogy a Fidesz alaposan elidegenítette magától a fiatalságot, és a Tiszának kedvezne, ha most ezt a kohorszot is csatasorba állíthatná. (Hasonlóan, ahogy a Fidesz meg a határontúliakat állította csatasorba.)

Mi szól ellene? Leginkább a fiatalok éretlensége. Én azt szoktam mondani, hogy amikorra egy ember tényleg „készen van”, az 40 év. Nyilván addig nem kell elhúzni a választójogot – de 16 évesen még nagyon nincs kész senki, 20 évesen is alig. Beleértve az ítélethozatali képességüket és a befolyásolhatóságukat is. (Na, mondjuk, az idősebb generációkról is el lehetne vitatkozni ebben a tekintetben.)

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a fiatalok ne hallathassák a hangjukat. Nem is volna rossz ötlet ezt megszervezni, inkább erre biztosítani nekik megfelelő fórumot.

● MCC

Azaz a Matthias Corvinus Collegium, a fideszes anti-CEU, amely a kekvák megszűntetésével jelentős állami támogatástól esik most el. (Bár elvileg enélkül is tovább működnek majd.)

Magát azt, hogy legyen egy magyar tehetséggondozó elit egyetem, nem tartom rossznak – feltéve, hogy azt nem tolják tele ideológiával, és főleg, hogy nem pártérdeket szolgál, ahogyan szerintem az MCC viszont rendesen azt szolgálta eddig. (Illetve Orbán hatalommániáját – mint mi nem ebben az országban, amire a Fidesz rátette a kezét.) Azt nem tudom, hogy az MCC ilyen irányú átformálása mennyire lehetséges, az új kormánynak viszont valamilyen formában nem ártana ezt megfontolnia.

Hozzá tartozik, hogy én meg a CEU-ra jártam, amivel emlékszünk, hogy mi történt. Nem azt mondom, hogy annak nem volt egy bizonyos liberális irányultságú világnézete, de korántsem az a janicsárképző volt, aminek a Fidesz beállította. (Meg amit az MCC-ből ő viszont csinált, szerintem, bár azt nem láttam belülről.) Egyfajta nemzeti irányultsága tehát lehetne az új MCC-nek is, ideológiai szempontból teljesen sterilnek nem is nagyon tudok elképzelni egy intézményt se – csak legyen egy határ, hogy önös érdekek mentén, szándékosan, manipulatív módon ne akarják befolyásolni a hallgatókat, maradjanak ki a politikából, és a másképp gondolkozókat se érje hátrány.

● Kiakolbólítás

Alias kolostormalactalanítás. Ezen külön mosolyogtam egyet, hogy épp mire berendezkedtek volna a Várban, szép kényelemesen eluralkodgatva az ország felett, már mehettek is, szegények.

(Nem tudom, egyébként, kinek hogy tetszik az új Vár, szerintem túlzsúfolt lett. Az látszik, hogy pénz nem számított.)

● Benzinár

A dízel meg még inkább. Hogy most a háborúk miatt megint elszállt az áruk – illetve, hogy a kormány megtámogatta a kis autókat, egyéni vállalkozókat, őstermelőket.

Természetesen erre is jött mindenféle reakció, olyan is, aki szerint nem elég, meg olyanok is, akik szerint sok a támogatás. Részemről első lövésnek ezt sem tartom rossznak, bár érthetőek azok is, akik többet szeretnék (ki nem), meg azok is, akik szerint elég volt már a Fidesz szocializmusból, nem kell mindig mindenkit megmenteni.

Én azt vallom, hogy igenis, a kormánynak van gazdasági felelőssége, mégpedig két irányban. Az egyik az igazán nehéz helyzetben lévők megsegítése – a másik meg az ország gazdasági stabilitásának fenntartása. Amit bevezettek, az viszonylag egybevág ezzel: a kicsi kocsikkal vélhetőleg a kevésbé tehetősek furikáznak (hogy mennyire létszükséglet ez nekik, az azért kérdéses, de a segítség akkor is célzott, és nincs túlzásba víve) – a mezőgazdasági termelőket meg az aszály is húzza az idén. Szóval rendben van.

Meg hát a politikai népszerűségük megőrzése miatt is kellett ez, persze.

● Kanada az EU-ban

Pontosabban a kilátásba helyezett társult tagsága neki. Ez nem belpolitika, de megér egy bejegyzést.

Nyilván azért jött ez most elő, amit Trump művel az úgynevezett szövetségesei között. Kanadának sem kell a vegzálás – a piac viszont annál inkább, meg Európa is mindig örül, ha épp nem szétfelé esik, hanem jönne valaki, hát még ha az egy civilizált és gazdag ország.

Ez az egyelőre nem létező „társult tagság” státusz egyébként nekem is eszembe jutott már, hogy Ukrajnának meg Törökországnak is lehetne adni egy ilyen korlátozott hozzáférést az Unióhoz, akár egyénileg megválogatva, hogy ez milyen jogokat és kötelezettségeket jelentsen konkrétan az egyes jelentkezők számára.

Egyébként éljen, korábban kifejtettem már, hogy miért Európa a világ legjobb helye. (Az EU hibái ellenére is. Meg hogy hol helyezkedik el a két rablóbanda között.)

Kommentelni pedig itt lehet a belpolitikai részt.

KLÍMA

Ma a dolgok állását igyekszem összeszedni, azt, hogy mi történt eddig klímaügyileg, az mire elég, meg hogy Európa erőfeszítéseinek mennyire van értelme mindezek közepette. Az ilyesmi így nyár végén mindig aktuális.

Először, a képletet tömören:

● A jelenlegi technológia mellett a fogyasztói rendszer fenntarthatatlan; tehát:

● Le kellene lassítani a rendszert a fenntartható szintre; tehát:

● Kevesebb pénzzel és fogyasztással kellene beérni; ami

● Rövidtávon senkinek sem érdeke.

● Ezért reménytelen.

● Európa pedig egyedül nem sokra megy.

Dióhéjban. Bővebben:

Ez a nyár megint kimutatta a foga fehérjét – bár még csak vicsorgott, harapni még nem harapott igazán. Víz is maradt még, inni legalábbis, és végül még az áram se ment el. A 40 fokban megizzadtunk, meg a kukorica is elszáradt ugyan, de a nappaliba még sikerült elérni, hogy csak majdnem köszönjenek be az eljövendő szép napok. Most még csak felsejlettek olyan dolgok, amiket még senki nem látott, és ezért elhinni sem könnyű, hogy egyáltalán megtörténhetnek: a kiszáradó Duna itt, a megsárgult angol gyep ott…

Minthogy a klímaváltozás tényét egyre nehezebb tagadni, a klímaellenzék is taktikát váltott, és inkább a klímaügyi intézkedéseket kritizálja, hogy csak arra jók, hogy az ipart romba döntsék, főleg itt Európában, ahol legalább megpróbálnak úgy csinálni, mintha csinálnának valamit. Ezt az Euronews-on hallottam, a válasz pedig az volt, hogy „elég megnézni egy fűtésszámlát”, hogy lássuk, a klímaharc nem kerül pénzbe. (Esetleg, mert fűteni is kevesebbet kell?) Mindenfélét lehet tehát hallani, aztán mindenki kiválaszthatja, hogy mit hisz el a legszívesebben.

A valóság azonban nem preferencia kérdése. Nézzük meg, hogy áll az idézőjeles „klímaharc”, az mennyire van köszönőviszonyban azzal, amire szükség volna, meg hogy mennyi esélye sincs annak, hogy megcselekedjük, amit megkövetelne a klíma.

Mennyi történt eddig?

Nagyon röviden: annyi, amennyi még senkinek sem fájt. És ez az a szint, amit nagyon nehéz átlépni, kötve is hiszem, hogy sikerül. Amivel a gond természetesen az, hogy később csak még jobban fog fájni, a kényelmünkben, a pénztárcánkban, a gyomrunkban, a migrációban meg még ki tudja – illetve, hogy később csak még drágábban lehetne érdemlegeset tenni, ergo még kevesebbet fogunk tenni. És ezt nevezik értelmes fajnak.

Közelebbről, azt azért túlzás volna állítani, hogy semmi nem történt. Ezek a napelemes fejlesztések azért említésre méltóak, itt Magyarországon is, hogy most lehetett nyugodtan klímázni nap közben Paks nélkül is. De ezeknek sem kellett, hogy fájjanak: az állam meg az EU beletoltak pár százmilliárdot, ami országos mértékben nem egy hatalmas összeg. (Csettel azt számoltuk, hogy az egy éves költségvetés kb. 1%-a volt az összes eddigi napelemes fejlesztés. Aminek, mondjuk, azt tegyük mellé, hogy Trump 5%-ot szeretne hadi kiadásokra, minden évben. Meg még meg is térül energetikailag.) Mi több, a lakosság még jól is járt vele, nem kevésbé a gyártók. Hasonló a szélenergia.

A másik gyakran emlegetett „eredmény” az elektromos autózás. Ezeknél is volt nem túlzásba vitt állami támogatás, támogatott fogyasztók és profitáló gyártók. (A különbség annyi, hogy a környezeti hatása kisebb, főleg, ha hozzávesszük az alapanyagok kibányászását, az autók legyártását, meg hogy az áram jelentős része sem zöld, ami az aksikat tölti.) Aztán mióta kifutattak a támogatások, meg az autósok is kijátszották magukat, és rájöttek, hogy nem túl praktikus, a kereslet is gyengült.

És körülbelül ennyi. Amit még észre lehet venni, hogy nem jön le a kupak a kóláról: az ilyeneket hívom pótcselekvésnek, olyasmik, amikre rá lehet fogni, hogy na, azért mégiscsak tettünk valamit. (Meg talán még az atomenergia, lásd majd alább, Pakssal kapcsolatban.)

Mire volna szükség?

Mindez messze nem elég, a légköri CO2 tovább emelkedik. Amire pedig valójában szükség volna a megállításához, a fogyasztás és termelés radikális visszafogása, az fájna, már most. Van az a narratíva, hogy a zöld átállás tulajdonképpen biznisz, meg is érné, nem is fájna – az egyik fajta próbálkozás arra, hogy eladjuk a népnek meg az üzleti döntéshozóknak az eladhatatlant. A támogatott gyártókra nézve talán még van is benne valami, összességében viszont nem igaz, le kellene mondanunk a mai tobzódás jó részéről, azért, mert a termelés a mai technológiával fenntarthatatlan.

Nyilván persze nagyon jó volna, ha mégis inkább fel tudnánk találni a végtelen, tiszta és olcsó energiát, meg nyersanyagokat, meg környezetet. De hát sajnos minden, amit szállítunk (üzemanyag), termelünk (az energia hozzá, nagyrész szén, gáz és olaj, meg a nyersanyagok), minden, amit építünk (acél, beton), és megeszünk (metán), nemcsak az energiatermelés tehát, hanem az egész gazdasági technológiánk üvegház gázokat termel és meg nem újuló erőforrásokat használ. És ameddig ez így van, addig az egyetlen biztos módszer a lassítás.

A covid eleji leálláskor volt olyan érzésem, hogy na, ez már valamelyest közelíti azt, amire szükség volna. De el tudjuk képzelni, hogy a világ – az egész világ – önként leálljon ennyire? Hát persze hogy nem. És nemcsak a milliárdosok meg az nagyvállalatok miatt. Az átlagpolgár is autózni akar, meg repkedni, meg vásárolni. Meg egyáltalán enni meg hűteni, létbiztonságban lenni: kell neki a munka meg a pénz. A politikusoknak pedig az a jó, ha a nép, meg a tőkések is elégedettek, de még az idealistábbaknak is meg van kötve a kezük, mert ha túlságosan szembe mennének a (rövidlátó) népakarattal, akkor rövid úton el lennének zavarva.

Nem beszélve arról, hogy ma fel van építve egy olyan rendszer, ami mindezeket az igényeket nemcsak kiszolgálja, de még gerjeszti is – amely nem is volna rossz rendszer egy olyan világban, ahol végtelenek az erőforrások, a CO2 nem nyeli el az infravörös sugárzást, de legalább tengervízből lehet áramot csinálni. De az nem ez a világ. Ez egy nagy lendülettel száguldó gépezet, amit lehetetlen megállítani. Nincs akkora hatalmú vezető, nincs olyan híres celeb, akinek a szavára lassítana. (Meg tudós sincs, de az persze.) Egy dolog állíthatja meg, amibe majd belerohan: egy jó nagy fal.

(Megjegyzem, akkor sem volna a rendszer fenntarthatatlan, ha tizedennyi ember élne a Földön – csakhogy nem tizedennyi él.)

(Illetve szoktak még példálózni az ózonréteggel, hogy azt is sikerült technológiával megoldani. Igen ám, de csak, mert volt rá olcsó megoldás. Meg, mert az egy elég kis szelete volt csupán az iparnak és a gazdaságnak – szemben a széndioxiddal, az olajjal meg az energiával, ami az egésznek az alapja.)

Egyelőre tehát nincs más út, fel kellene adni az anyagi jólétünkből. A jó hír az, hogy a boldogság nem egyenlő a fogyasztással: attól, hogy kevesebbet fogyasztunk, még érezhetjük jól magunkat. Egyfelől, mert egyúttal dolgozni is kevesebbet kellene, mert amit nem fogyasztunk el, azt megtermelni sem kell. Másfelől meg egy csomó minden van, amivel az ember környezetbarát módon is elszórakozhat, az olvasástól a beszélgetésig, a társasági élettől a társasjátékokig, a festéstől a filmekig, a sportolástól az égvilágon mindenig, amit számítógéppel lehet csinálni. (Illetve jó volna ezt úgy megoldani, hogy aki most többet fogyaszt, az csökkentse jobban a fogyasztását – magyarán az egyenlőtlenségeket is, ha tudnánk közben csökkenteni. Egy lassabb gazdaságban talán ez is kevésbé reménytelen.)

Európa és a klíma

Na persze ezzel együtt sem mindenkinek hangzik ez olyan borzasztó csábítóan: hol maradnak az autók, a röpködés meg a fast fashion? Nem meglepő, hogy közpolitikailag körülbelül az EU az egyedüli, aki hajlandó némileg, legalább névleg beleállni a klímapolitikába, de ő is csak azzal a felütéssel, hogy nem lesz drága. Az USA, különösen Donald „doktor beteggyerek” (dr ill baby) Trump óta, nem sokat finomkodik a felütésekkel, meg hát egyébként is a biznisz őshazája, ahol nem szokás akadályokat gördíteni annak elébe. Talán még Kínában lehetne jobban bízni, mert ott megvannak hozzá a hatalmi eszközök, és történt is némi napelemesítés meg fásítás az utóbbi időben – de nekik is megvannak már a kínjaik környezetvédelem nélkül is. (Ingatlanválság, demográfiai fordulat, gazdasági lassulás.) A világ maradéka meg még mindig a szegénységből szeretne valahogy kivakarózni. Mindenkinek a mai pénz kell inkább, mint a holnap nyomorúságának elkerülése.

Az EU-ban az az aranyos, hogy legalább megpróbál úgy csinálni. Néhány ok miatt valamivel könnyebb is itt, mint a világ többi részén: mert itt, egyelőre még, nagyobb a jólét, kisebb az egyenlőtlenség, így az emberek is némileg hajlandóbbak egy kevés áldozatra. Másrészt a világháborúk nyomán megszeppent kontinens, kiváltképp és egyelőre még, a németek, igyekeznek jóknak lenni. Illetve Brüsszel is, ahol idealizmussal beoltott balos bürokraták bütykölésznek.

De itt is megvannak a nem kicsi problémák, mindenekelőtt az, hogy omladoznak a jólét gazdasági alapjai. Meg a demográfia, meg a bevándorlás. Ennek következményeként növekszik az elégedetlenség, lásd például az AfD előretörését a németeknél. Ezek az egész Európa projektet aláaknázzák, egyben táptalajt adnak az Orbánhoz (meg Trumphoz) hasonló populistáknak, akik magasról tesznek a jövőre, más népekre, meg körülbelül mindenre, ami nem az ittről, a mostról meg a saját hatalmukról szól.

Egyszersmind egyre hangosabbak azok is, akik szerint a zöldek csak még jobban megfojtják az európai ipart. És, őszintén szólva, sajnos igaz is, hogy Európa egymaga nem sokra megy. Együtt, világszinten összefogva se volna könnyű eladni a népnek, hogy figyeljetek, vegyük már egy kicsit szerényebbre, de így, hogy mindenki más tesz a közepébe, Európa körülbelül a feje tetejére is állhat. Ezt sem szívesen kommunikálják hivatalos helyeken.

Apropó, a klímán kívül is vannak még apróbb ügyek, amelyeket szintén csak széleskörű nemzetközi összefogással lehetne kezelni, például a nemzetközi tőke megregulázása – de a klíma kapcsán a lét a tét. A jelenlegi nemzetközi acsarkodás közepette ettől igencsak távol állunk, és inkább távolodunk, mint közelednénk hozzá.

És ezért…

Reménytelen

Nézzünk csak körül a világban: hogy nemcsak az országok, hanem a nagy bankok, világcégek is mekkora megkönnyebbüléssel felejtették el a nagy zöldítést, ami pár éve még trendi volt. Szürreális. Ahogy az AI láz most felülírt mindent – úgy, nem mellesleg, hogy ennél energiaigényesebb iparág nem sok van. Mennyivel izgalmasabb, mint ez a zöld sopánkodás, egyébként is. Meg a háborúk. Mindez itt a katasztrófa árnyékában. Amikor már az idén majdnem kiszáradt a Duna… A kiüresedett környezetvédelmi konferenciák. Gyakorlatilag el van engedve a dolog, majdcsak lesz valahogy. Vagy legfeljebb nem. Szánalmas, sajnos nincs ennél jobb szó.

Reménytelen. Ez most így. És ne legyen igazam. (Ami még esetleg elképzelhető, hogy szerencsénk lesz, és mégsem lesz akkora katasztrófa – de ez sem a mi érdemünk lesz.)

Jó, de akkor mégis mit lehetne kezdeni? Ezzel a rendszerrel már nem sokat, attól tartok, jön a fal. Egy új, mértékletesebb rendszert kellene kiépíteni majd utána. Ezt egyrészt elősegítheti majd a pofon, amit kapunk, és a vele járó kijózanodás.

Másrészt meg, ha elkezdjük megalapozni az emberi fejekben, hogy másképp is lehet élni. Meg boldognak lenni, nem az anyagiak az élet célja, azok csak egy eszköz arra, hogy aztán szép nyugodtan élhessünk, olyasmikkel foglalkozhassunk, amihez nem is kell olyan sok pénz. Vadonatúj találmány, komolyan. Ez a szemléletváltás egyfelől a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek (milliárdosok, top menedzserek, stb…) is fékezhetné az anyagi ambícióit (vele az egyenlőtlenségeket) – másfelől meg a nép sem venne meg minden vackot, amit el akarnak adni neki, boldogabb is lehetne annyival, amire tényleg szüksége van. Meg talán kevésbé szavazna olyanokra, akik meg akarják venni őket kilóra, és helyettük olyanokra, akik képesek messzebbre tekinteni, ki tudják kerülni a falakat. Ne adj isten, nézőpontunk közeledése révén jobban kijönnénk egymással is, nemzetileg és nemzetközileg.

Hát az nehéz lesz, szinte hallak benneteket. Nem egyszerű az biztos. Csak az van, hogy nincs más út. Akár így is lehetett volna kezdeni, ha egy-két száz évvel ezelőtt nekiálltunk volna, most nem volna a nyakunkon a baj. De rendben, valamiből meg kellett tanulni a leckét. Tegyük fel, hogy képesek vagyunk rá. Tegyük fel, hogy egyszer képesek leszünk felnőtt módjára, felelősen viselkedni. Mert ami most folyik, az a felelőtlenség csúcsa.

Klíma egyebek

● Feltételes hajlandóság

Mindezek ellenére, az emberek, én úgy látom, igazából hajlandóak lennének az önmérsékletre, áldozathozatalra – de többségében csak akkor, ha látnák, hogy más is ezt teszi. Illetve hajlandóak lennének törődni a világgal – ha azt éreznék, hogy a világ is törődik velük, hogy méltányos, tisztességes eljárásban részesülnek ők maguk is. Ezért sem volna lehetetlen felépíteni egy fenntarthatóbb világot.

Csakhogy a mai világban nem ez a helyzet: mindenki azt látja, hogy mindenki más habzsol, így aztán senki sem látja értelmét, hogy ő ne dőzsöljön. Mi értelme volna egyedül kimaradni a buliból? (Nyilván mindenki a maga szintjén, de összességében eléggé.) És mit mondjak, egyéni szinten ez a racionális. Ezen csak úgy lehetne változtatni, ha tömegesen váltanánk életmódot, amit rendszerszinten kellene elősegíteni.

Csakhogy a rendszer is a fogyasztást tolja lépten-nyomon az arcukba. A kedvencem az volt ezen a nyáron, amikor a szerencsétlen meteorológusnak el kellett mondania, hogy már megint 40 fok lesz – közvetlen utána meg a reklámblokk, aminek a fele autóreklám volt. Előtte meg a kötelező Holtankoljak blokk a híradóban. Mi a szánalmas, ha nem ez?

Meg a rendszer igazságtalansága, a társadalmi egyenlőtlenségek, amivel nap, mint nap szembesülünk: kinek van úgy kedve bármiről is lemondani, ha azt látja, hogy a magángépek meg jachtok minden lelkiismeret furdalás nélkül tolják ki a cokettőt, neki meg a robot az osztályrésze. (Meg egy csotrogány kocsi, támogatott dízeles, meg egy teló, részletre.)

Illetve nemzetközileg is nagyjából ez van, a szegény meg a gazdag országok viszonylatában. Különösen, amikor a szegények azt látják, hogy a leggazdagabbak és leghatalmasabbak tojnak az egészre a legmagasabbról. A nemzetközi egyenlőtlenségek meg az újabban ismét eluralkodó bizalmatlanság eleve zátonyra futtatnak minden halva született próbálkozást. Pedig, énszerintem, ha az országok látnák, hogy más is komolyan kiveszi a részét az erőfeszítésekből, és úgy éreznék, hogy tisztességesen bánnának velük, akkor ezen a szinten sem volna kizárva az előrelépés.

● Paks 0

A nyár, amikor nem Paks 2 volt a kérdés, hanem hirtelen az 1-es lett az. Illetve amikor kiderült, hogy az atombiztosnak hitt atomenergia is tud ám időjárásfüggő lenni: egy újabb dolog, amit senki nem látott még.

(Miközben az atomenergia nemzetközileg is újra szexi lett – úgy, hogy a régi hátrányai ugyanúgy megvannak, kiváltképp, hogy hova rakjuk a kiégett fűtőelemeket röpke több tízezer évig. De hát ugye, inkább a holnaputánnal legyen gond, mint a holnappal, így talán még mindig el lehet érni, hogy ne a mi gondunk legyen, hanem a gyerekeinké.)

Nem mellesleg az is igen érzékletesen demonstrálódott, hogy Izraelnek új okot kell keresnie, hogy miért kell neki Magyarország, minthogy láthatólag mégse az a víznagyhatalom, amire eddig fájt a foga: hirtelen se folyók, se tavak, se eső… Csak az alföldi félsivatag.

● A jó hír

Hogy a részletek, mint az is, hogy hol van aszály, változhatnak. Ahogy a mostani helyzetet sem lehetett előre látni, azt sem lehet, hogy hamarosan nem fordul-e át valami, és vele a magyarországi csapadékhelyzet. (Azért nem erre fogadnék.) Mint mondani szoktam, ami biztos, az a bizonytalan: a kiszámíthatatlanság, hogy az eddig megszokott kellemes stabilitás a múlté. Meg a fő trendek, hogy a világ melegszik.

Kommentelés itt.

A Globális problémák téma a könyvben pedig itt.

Melissa Etheridge – Bring Me Some Water

EGYVILÁG: EGY JOBB VILÁG

A mostani rész egy nagyléptékű ajánlás, hogy milyen elvek mentén lehetne jobbá tenni a világot – és egyben a következő néhány rész bevezetője is, melyekben már konkrétabb javaslatok is lesznek.

● Alapvetés

   ○ Az emberiség még mindig csak sodródik, globális szinten nincs kormányzás.

   ○ Sorsunk elsősorban a fejekben dől el – ezen pedig nem reménytelen változtatni. Ezen keresztül lehet kezelni az emberi természet kellemetlen oldalát, meg a rendszert is, amelyben élünk.

   ○ Elvileg minden adott az emberiség boldogulásához, az csak rajtunk múlik.

   ○ A világ jobbá tétele lassú és nehéz ügy.

● A világjobbítás kiment a divatból – de nem szabad lemondani róla.

● Gondok a mai világgal: az emberiség sodródása, klímaváltozás, egyenlőtlenségek, az emberiség megosztottsága és gyerekes viselkedése…

● A világ „piszkossága”: őszintétlenség, az érdekek hatalma, korrupció, az emberek és az élet tökéletlensége, stb…

● Félbarbár világ, félállati ember

● Korunk védelmében, mert vannak jó dolgok is: világbéke, jólét, szabadság…

● A világ jobbá tételének elvei:

   ○ A realitások talaján állni és használni az eszünket

   ○ A gyakorlatiasság fontossága

   ○ A világ bonyolult – de a fő elemek azért azonosíthatóak – így a megoldások tökéletlenek, nincsenek csodaszerek

   ○ Nyitott, széles látókörű gondolkozás

   ○ Az eredményeknek áruk van: erőfeszítés és lemondás

   ○ Intézményesíteni az alternatív megoldások utáni kutatást

   ○ Meg kell alapozni a változásokat, kiváltképp a fejekben

   ○ A gazdasági alapok fontossága

   ○ Ellenérdekek, potyautasok

   ○ Az emberiség kellő egységének fontossága

   ○ Távlati gondolkodás és cselekvés. A kitartás és kivárás szükségessége

   ○ Az Egyvilág hasznos eszköze lehet egy jobb világ megteremtésének.

● Ezek az elvek kisebb szabású vállalkozások esetében is használhatók.

● Direkt kényszer vs. nem erőszakos módszerek (soft power). Utóbbiak nem erőszakosak, mélyrehatóbbak, de bonyolultabbak.

Michael Jackson – Heal the World

Exmagician – Plan Retrieval

Enigma – Modern Crusaders

Jean-Michel Jarre, Pete Townshend – Travelator

The Asteroids Galaxy Tour – Golden Age

Olvasottsági felmérés

Ezzel a mostani témával elértük az összes háromnegyedét. Ennek örömére, szeretnék fogalmat alkotni arról, hogy hányan, mennyire olvastátok el az eddigieket, anonim módon, természetesen.

Kérlek klikkeljetek a megfelelő válaszra. Utána a böngészőben előjön ugyanez a kérdés, már be lesz állítva, amire itt rákattintottatok, csak „Küldés” gombra nyomjatok majd még rá. (Azért kell így, mert enélkül a robotokat is számolná.) Tehát:

Hány témát olvastál a könyvből az eddigi 126-ból?

Az összeset vagy majdnem az összeset

Kb. a háromnegyedét (95 db)

Kb. a felét (63 db)

Kb. az egynegyedét (32 db)

Csak egyet vagy egy párat

Egyet sem

Köszi szépen!